Gondolatok

Mostanában sokat gondolkodom azon, hogy vajon olyan 21 - 3 hónap és 11 nap múlva már 22 - éves lettem-e, mint ahogy azt néhány évvel korábban - és fiatalabban - gondoltam és terveztem.
A legutóbbi ilyen gondolkodás, tegnap késő este, lefekvés előtt tört rám... Elgondolkodtam azon a semmiségen, amit eddig elértem életemben... Aztán azon, ami a közel múltban történt velem... Aztán azon, ami a közel jövőben történni fog velem... és ráeszméltem, én nem ilyen fiatal felnőtt szerettem volna lenni.
Az utóbbi években egy számomra érthetetlen jellemfejlődésen mentem át. Aminek olykor nagyon örülök, olykor viszont nagyon nem. Mindenesetre pár évvel ezelőtt nem gondoltam, hogy ennyire megváltozik a stílusom, a gondolkodásom, hogy ilyen nem törődöm leszek és ennyire elhanyagolok bizonyos dolgokat. Mára pedig ez lett... Magam sem értem miért. Illetőleg vannak sanda elképzeléseim az üggyel kapcsolatban, de ezt nem fejteném ki.
Egy azonban biztos, nem azt csinálom, nem úgy, ahogy azt elterveztem magamnak. Már ha én terveztem egyáltalában valamit is magamnak. Mert a legtöbb esetben, a legtöbb döntésnél, csak sodródtam tovább, nem akartam döntést hozni - vagy nem tudtam döntést hozni -, sosem volt egy szilárd elképzelésem a jövőmmel kapcsolatban. Sosem volt egy biztos elképzelés, egy szakma, egy olyan nagy álom, amiért megérte volna küzdenem, amiért mindent feladtam volna. Minden bizonnyal ez a motiválatlanság is hozzájárult az évek során megváltozott személyiségemhez.
Sajnálom - mint ahogy azt már többször is kifejtettem egy-egy bejegyzésben -, hogy nekem nem volt egy álmom, egy nagy élet célom. Mint ahogy másnak az, hogy orvos legyen, vagy vadakat terelő juhász. Én mindig csak vágytam, hogy de jó lenne tanárnőnek, óvónőnek, írónőnek, újságírónak stb.-nek lenni.
Bár ha azt vesszük, hogy írónő, vagy újságírónő akartam lenni, akkor majdnem közel járok az álmom beteljesítéséhez. Ugyanis ha holnap, vagy holnapután sikerül az OKJ-s vizsgám, akkor elmondhatom magamról, hogy újságíró vagyok. Papíron.
De ez sem olyan. Mert az egész képzés, az egész két év nem olyan volt, amilyennek kellett volna legyen. Nem úgy sült el ez a dolog, ahogy vártam...

Mikor arról képzelegtem, tavalyelőtt nyáron, egy friss kék érettségi bizonyítvánnyal a kezemben, és arra várva, hogy vajon tanulhatok-e szeptembertől újságírást, hogy milyennek képzelem el magam dolgozó nőként, a jövőben. Mivel fogok foglalkozni, akkor sem volt semmilyen biztos elképzelésem. Igazából legtöbbször három dolog mozgatott, hogy olyan munka legyen, ami kreatív, ami hozzám passzol és amit szeretek csinálni.
Viszont olyan elfoglaltságom, amiből pénzt lehetne csinálni nem igen volt.
Aztán mikor el kezdtem újságírást tanulni, akkor már nagyon úgy voltam, hogy én bizony újságíró leszek. De aztán, most hogy már csak 1-2 nap választ el a szakma megszerzésétől - amiben azt mondják egyébként, hogy jó vagyok -, nem igen gondolom, hogy valaha ezzel keresem majd meg magamnak a mindennapi betevőt.
Pedig csinálnám én szívesen! Írnék bármiről. Írnék, ha megfizetnék. Szívesen. Egyrészt, mert szeretem csinálni, másrészt, mert tudok és szeretek is írni.
Valamint ilyen dolog mostanában a fotózás is. - Hál' istennek mostanság ezzel egy kevéske pénzt is tudok néha szerezni, amikor fel-felkérnek egy-egy fotózásra.

Eldöntöttem, két dologgal szeretnék most már véglegesen foglalkozni. Az írással és a fotózással.
Úgy gondolom, hogy még elég sok évem van arra, hogy eldönthessem, hogy hogy tudnám ezen tehetségemet, kreativitásomat kamatoztatni. Azon leszek, hogy ez kiderüljön és hogy megragadhassam az ezzel kapcsolatos lehetőségeket.
Ugyanis nem gondolom, hogy biztosítós kisasszonyként - magyarán szólva biztosítós üzletkötőként, amivel június közepétől valószínűleg foglalkozni fogok - életem végig foglalkozni szeretnék. Ez igazából egy kényszer pálya. Ugyanis nem nagyon van lehetőségem válogatni. De úgy gondolom, hogyha szilárdan hiszek abban, amit az előbb leírtam - és azon leszek, hogy szilárdan verjem a fejembe ezt az elképzelést; hogy olyan megrendíthetetlen elképzelés legyen ez, amin senki nem fog csorbát -, akkor bizony sikerülni fog, és egyszer kereshetek pénzt az írással valamint a fotózással.

Amikor én még kislány voltam...

A minap jártamban-keltemben több óvoda mellett is elhaladtam. Már messziről hallottam a gyerek ricsajt. A felhőtlen kacagást, az önfeledt sikítozást, az egymás vagy az óvónénit nevét kiabáló gyerekek hangját.
Mikor már közelebb jártam, akkor nem csak hallottam, hanem láttam a kis apróságokat. A csúszdára felmászókat, a körbe-körbe futkorászókat, a biciklizőket, a homokozókat, a bújócskázókat, az óvónéni térdén üldögélőket...
Miközben én épp munka ügyben igyekeztem, elgondolkoztam azon, hogy milyen jó is volt óvodába járni, még ha - anyukám emlékezéseiből tudva - nem is nagyon szerettem odajárni.
Mennyire jó volt, hogy minden kiszámítható volt. Hogy reggel 8-kor anyu leadott, miután átöltöztetett és a kis dolgaimat betette a gomba jellel ellátott szekrénykémbe. Bementem és Dóri barátnőmmel gyöngyből "főzött" levessel jól lakattuk az összes babát... Aztán jött a reggeli, majd játék az udvaron, rossz idő esetén a teremben, aztán ebéd, fogmosás és alvás. Majd nem sokkal felkelés után újra jött a jó illatú anyukám és hazavitt magával. Odahaza aztán semmi más dolgom nem volt vacsoráig mint játszani és játszani. Szétpakolni mindent, majd alváshoz készülődvén összepakolni - ezt természetesen nem szerettem annyira. Aztán korán fekvés, alvás és reggel minden kezdődött elölről.
Őszintén megvallva, sok mindenre nem emlékszem a gyerekkoromból. Tehát részletekbe menően nincs előttem a kép, amikor felkeltem a még rózsaszín plédes ágyamból reggelente, vagy amikor délutánonként anyu már ötödszörre szólt rám, hogy pakoljak össze. Csak tudom, hogy volt ilyen.
Viszont egyben biztos vagyok, imádtam gyereknek lenni!
Még ha akkor ezt nem is úgy képzeltem.
Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Mikor kisgyerekek vagyunk, ahelyett, hogy örülnénk a felhőtlen életnek, mindig a felnőttségről, az önállóságról és arról álmodozunk, amikor majd mindent szabad. Aztán mikor hipp-hopp felnövünk, akkor meg arra vágyunk, hogy bárcsak ne akartunk volna ilyen hamar felnőni, és bárcsak néhány évig még váratott volna magára az a fene nagy felnőttség.
Gyermekkorban minden olyan egyszerűnek tűnik. Olyan kiszámítható. Gondoskodnak rólunk, semmi más dolgunk nincs, mint jól érezni magunkat, olyan dolgokat tenni, ami az örömünket szolgálja, aludni, enni, játszani. Fantasztikus dolgok gyereknek lenni, és úgy irigylek mindenkit, aki még az, vagy aki felnőttként még képes picit is gyerek lenni. (Én is igyekszem, több kevesebb sikerrel! Néha igazán úgy érzem, hogy nagyon nem megy már ez nekem!)
Ma már nem ez megy... Nem szeretek felnőtt lenni. Már mint persze, meg vannak ennek is a maga szépségei, lehetőségei, szabadsága, de ha választanom kellene, inkább visszamennék jövő hónaptól az óvodába, mint hogy munkába kelljen állni. Nem arról van szó, hogy nem szeretek dolgozni, vagy nem szeretnék dolgozni, mert dehogy nem, kell a pénz, szeretem költeni, szeretem, ha van mit és szeretem, ha megvehetem, amit csak akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ez már felelősség, ez már komoly, ezek már fontos döntések, ez már felnőtt élet... Mennyit vágytam már rá, hogy igazi felnőtt lehessek. Aztán semmi nem úgy sült el, ahogy képzeltem... Talán ez is az oka annak, hogy most nem szeretek felnőtt lenni.
Minden esetre sajnálom az olyan embereket, akiknek nem volt klassz gyerekkoruk és nem tudják, hogy miről is beszélek. Mert abban biztos vagyok, hogy aki jól érezte magát gyerekként, az most sokkal szívesebben lenne gyerek!