Kora esti gondolatok, avagy egy hónap kihagyás után egy kis élet morzsa

\\Először is, csak úgy tájékoztatásképpen: a múltkori pesszimista hangulatom alább hagyott, de véleményem attól még rendíthetetlen. \\

Sokszor úgy érzem, hogy nem jó helyen vagyok. Nem jó helyen élek, nem jó környezetben vagyok, nem jó emberek vesznek körül, nem jó testben vagyok, nem jó helyzetben, nem jó pillanatban... és sorolhatnám. - Ezzel mindenki van így egyébként, úgy időnként? Mert ha igen, az kissé megnyugtatólag hatna rám.

Az utóbbi három említett dolog fordul elő talán a legkevesebbszer - hál' istennek -, viszont az előtte lévő, négy említett dolog annál többször - sajnos.
Azt hiszem nekem nem itt, nem így kellene élnem. Sokkal másabb emberek között lenne a helyem. Sokkal kultúrgazdagabb környezetben kellene lennem, élnem, gyarapodnom. De nem így van. Nem teszem. Pedig tehetném, tudom. Minden rajtam áll!
De akarat gyenge vagyok és nem teszek. Inkább meghunyászkodom, hogy így van és kész. Inkább morgok, hogy már megint miért érzek így, és miért nem keresek inkább egy olyan közeget, amely sokkal inkább nekem való.
Persze vannak olyan érzések is, amikor azt érzem,hogy jó helyen vagyok. Jó helyen élek, jó környezetben, számomra megfelelő emberek között, jó testben, jó helyzetben, jó pillanatban... és még sorolhatnám.
Viszont ez van kevesebbszer, de amikor még is van ilyen, a ráeszmélés pillanata valamiféle tökéletességgel tölt el. Örülök akkor, hogy van ilyen is és próbálom kiélvezni az adott pillanat minden kis apró másodpercét.

Na most ezen is szeretnék változtatni.Többek között.
Most, hogy lezárult egy - hosszú évek óta folyó - életszakasz, ezen is szeretnék változtatni.
Szeretnék sokat gondolkodni, szeretnék cselekvőképessé válni - apránként persze, nem egyből mindent, úgy durr bele -, szeretnék az elhatározásaimnak megfelelően cselekedni!

Bízom benne hogy ez elindul és lesz erőm, kedvem és ügyességem végig vinni ezt az életcélt és elhatározást. Most ezen leszek, most ez a legfontosabb!

Jó vagy?!

Ha szép vagy, jó vagy!
Ha vékony vagy, jó vagy!
Ha márkás cuccaid vannak, jó vagy!
Ha mindenkivel kedves vagy, jó vagy!
Ha képes vagy meghunyászkodni, jó vagy!
Ha beképzelt vagy, jó vagy!
Ha lesz/rsz mindenkit, jó vagy!
Ha nem törődsz másokkal, jó vagy!
Ha nem bírsz gondolkodni, jó vagy!
Ha adod a hülyét, jó vagy!
Ha bírsz s/ggeket nyalni, jó vagy!
Ha sok pénzed van, jó vagy!
Ha totál ostoba vagy, jó vagy!

Ez akár egy Belga szöveg is lehetne, de nem az.
Ez mostanában a véleményem az emberekről, a társadalomról, erről a nyomorult, elkorcsosult, undorító világról, amiben mostanában élnünk KELL!
Általában nem vagyok ilyen pesszimista, szatirikus és nyers, de most ez a véleményem!
Agyamra megy már a sok ostobaság, amit napról-napra el kell viselnem.
Agyamra megy a sok ostoba ember sok ostobasága!

Szeptember

Elkezdődött az iskola, és ez a szobánkba a nagy rendetlenségből vehető leginkább észre. Nem tanszerek, könyvek, tollak vagy füzetek hevernek szerte szét a szobában, hanem minden. - Bár mondjuk ebben a picinyke szobában nem is oly nehéz rendetlenséget csinálni! :) - De leginkább ruhák. Itthoni ruha itt, iskolába járós ruha ott, a hétvégéről előmaradt ruha amott. Egy pár zokni itt, egy mamusz pár ott.
És akkor ezek tetejére halmozódnak olykor olykor a lapok meg a fénymásolatok. Csodálatosan szép látvány!

*

Pénteken, azaz szeptember 3-án betöltöttem a 21. életévemet.
Nem izgat különösebben. Már mint a kor. Úgy gondolom az csak egy szám, nem is nagyon szoktam vele törődni! Legalábbis a magaméval nem. Azzal mindenképpen a legkevesebbet!
Okos és bölcs mondásnak tartom, hogy mindenki annyi idős, mint amennyinek érzi magát, így én megmaradtam 17, na jó 18 évesnek.
Ez kissé nevetségesnek hangozhat, hogy ennyi idősen, nagyokoson kijelentem, hogy én 18 évesnek érzem magam, mikor az még csak 2 éve volt és valljuk be őszintén az nem egy kisgyermekkornyi idő, illetőleg ennyi idősen ezek az évek még eléggé egybemosódnak, így igazából meg sem lehet különböztetni az egyik eltelt évet a másiktól, az egyik szülinapot, a másiktól.
Én mégis úgy érzem, hogy akkor tájt változtam meg. Persze nem egyik napról a másikra. Nem lettem a 18. szülinapomtól kezdve hirtelen felnőtt, érett meg minden ami ezzel jár. Hanem talán akkora érett be a folyamat. A körülre. 17-18 éves koromra.
Valamint tudom, hogy mikor fiatal(abb) voltam, akkor mindig ilyenekre gondoltam, hogy 'jajj, majd 18 évesen milyen fene csuda jó világ lesz, mert akkor már felnőtt leszek és nekem senki nem parancsolhat' meg hasonlók. Aztán a fenéket! Amikor az ember megéri azt a kort, sőt, amikor már közeledik felé, akkor belátja, hogy nem változik szinte semmi. Csak elindul egy folyamat - amit közben az ember észre sem vesz -, csak hol fent van, hol lent van, hol ezt akarja, hol azt akarja, nem is gyerek már, de nem is felnőtt, nem tudja, hogy mit akar kezdeni magával, minden érdekli, de talán igazából semmi... és ezt közben talán észre sem veszi. Leginkább csak szenved, még ha némán is... És így évek múltán jön rá, hogy most már nincs ez! Most már viszonylag nyugalom van, most már talán megérett. Még nem teljesen felnőtt, még nem kell a saját lábán állni - legalábbis nem mindkettővel, elég félpárral!
Azt hiszem nálam ez úgy 3-4 évvel ezelőtt észlelődött először. Akkor értem el a mostani szintemet. Akkor persze nem voltam ilyen sem, mint amilyen most vagyok, akkor talán kicsivel nagyobb volt bennem még a gyerekesség és a lazaság. Ez párosult a felnőtt(nek mondható) öntudatommal és felfogásommal. - Mára úgy gondolom ez a gyerekesség és lazaság megkopott, amit bánok. Akkor volt jó, azért is szerettem annyi idős lenni! Szeretném, ha ez most is így lenne!
Bááár... kaptam helyette más egyéb jó tulajdonságokat! Illetve "növesztettem" magamnak más egyéb jó tulajdonságokat, amelyeket viszont nem biztos, hogy lecserélném a gyerekességre meg a lazaságra...!

Sokat gondolkodom azon is, hogy változtatnék-e valamit a tinédzser koromon. És egyre inkább elképzelem, hogy mi lett volna, hogyha a nagy döntési lehetőségeknél a másik utat választom. Vagy nem is kell a nagyoknál, ha a legtöbbnél épp az ellenkezőjét választottam volna... Most mi lenne? Most hol tartanék? Hogy lennék? Milyen ember lennék? Milyen felfogással, viselkedéssel, értékrenddel stb.?
Próbáltam már nem egyszer elképzelni, még sem megy... Talán lehetetlen is, hiszen annyi döntés helyzet van egy emberöltő alatt, még az én szerény 21 évem alatt is volt jó pár, hogy azt visszajátszani, újra gondolni, mást választani, eljátszani fejben, úgy hiszem lehetetlen!
Meg talán nem is kellene, mert minden úgy van jól, ahogy most van, nincs is mit rágódni a megváltoztathatatlanon!

Mindenesetre remélem még sok éven keresztül írhatok a szülinapok által keletkezett gondolatokról! :)

Lajstromba szedett gondolatok

Könyv listával kezdődött... Talán, ha jól hiszem!
Az elolvasott könyvek listájával, ahol a kedvenceket egy parányi piros csillag jelöli.
Aztán jöttek az elolvasásra váró könyvek. Ebből is lista lett, ami egyre hosszabb, mert hogy bárhol olvasok jó kritikát, könyvismertetőt egy könyvről, azt felírom... Aztán talán sosem olvasom el!
Most pedig már ott tartok, hogy lassan az egész életem listázva lesz.

A múltkori nagy fellelkesedésem, a "Hála-lista", után van már "Szeretem.." és "Szeretnék..." lista is. A "Szeretem lista" a leghosszabb. A "Hála-lista" aztán át lett ütemezve, de létezik, meg van, olykor gyarapodik is... Ez lista mindent - igyekszik - magában foglalni, amelyet már megszerettem életem 20 éve alatt és olyanokat is, amelyek újdonsült 'szerelmek'. Igyekszem, mindent leírni, ami tényleg szebbé és boldogabbá teszi az itt töltött időt. Olykor nagyon nehéz gondolkodni, és írni valamit - olyankor nem is erőltetem -, viszont van, amikor nem tudom beelőzni az írással a gondolataimat, úgy cikáznak a szeretetteljes dolgok a fejemben.
Nincs - itt sem - fontossági sorrend, mint leírok, amit szeretek. Legyen az élőlény, tárgy, élmény vagy érzés. Bármi, csak szeressem!

Egy kis töredék a listából:
Szeretem...... a tavaszt.
... amikor valakinek tetszik, amit csináltam, készítettem, mondtam, vagy tettem.
... amikor új helyeket fedezhetek fel. Legyen az egy új szállás, egy új bolt vagy egy új város, ország.
... az állatok emberekhez való kötődését.
... a fákat. Főleg a nagyokat és a magasakat. A szép zöldeket.
... a biciklin való suhanást.
... az emberek különbözőségét.
... amikor kellemesen csalódok valamiben vagy valakiben.
... a csöndet.... az egyedüllétet és a magányt.
... amikor valaki nem mond (többnyire) semmit, csak érezteti, amit gondol.
... a fiúk hátát és kezét.
... (talán a legjobban) a gyönyörű, kifejező szemeket.
... a természetes vörös hajú embereket.
... a kávé illatát.
... a felhőket.
... észrevenni a szívmelengető pillanatokat.
... az erkélyen, az udvaron való kávézásokat.... amikor valaki gondjait hallgatom és tudatosul bennem, hogy én bizony jó helyzetben vagyok, mert ezek mellett az én vélt problémáim eltörpülnek.
... amikor nem akarnak rám erőltetni semmit, hanem inkább megértenek, elfogadják a döntéseimet.
... amikor rájövök, hogy az álláspontommal, véleményemmel, felfogásommal nem vagyok egyedül.... amikor elégedett vagyok önmagammal.
... amikor mindenki rohan, de nekem van időm megállni és észrevenni, hogy mindenki rohan.
... a vasárnapi ebédeket.
... a repülő madarakat nézni.
... amikor elalvás előtt még, lecsukott szemmel a sötétben, félálomban szövögethetem a saját álmaimat.
... a régen várt találkozásokat.
... az önfeledt, hasfájós nevetéseket.
Ennek hatására, indítottam el a "Szeretnék..." listát is. Minden olyan dolgot, álmot, tervet, élményt megpróbálok rajta összegyűjteni, amelyet reményeim szerint elérhetek, megélhetek a még hátralévő időben.
Naivan sokkal kisebb papír darabra kezdtem el gyűjtögetni ezeket a dolgokat, mint az előző lista dolgait, gondolván, hogy itt nem lesz olyan sok minden, mivel ismerem magam, és sokszor úgy vélem, hogy nincsenek is igazán terveim. Aztán leültem, elgondolkoztam és bebizonyosodott ennek ellenkezője... Hogy igen is, sok tervem van és sok álmom...
Erre is néhány példa - az egyébként még nyúlfarknyi listáról:
Szeretnék...
... egy Vespa-t.
... sokat utazni. Bejárni Magyarországot, eljutni a világ leghíresebb városaiba, Oroszországba és Izlandra mindenképpen.
... egy igaz jó barátot.
... olyan munkát, ami kreatív és örömet okoz végezni.
... minél több könyvet kiolvasni.
... eljutni a kedvenc együtteseim koncertjére.... esküvői fotós lenni.
... nagy udvart és nagy kertet.
... borostyánnal befuttatott házfalakat.
... aktívabb, céltudatosabb, összeszedettebb, bátrabb és barátságosabb lenni.
... megtanulni zongorázni vagy hegedülni.
... kiállítást tartani a fotóimból.
... külföldön dolgozni/élni.
... minél több mindent megtapasztalni, megtanulni.
Tehát itt tartok... Listázok! Hol aktívabban, hol passzívabban. Mindenesetre jó dolognak tartom.
A "Szeretem..." lista abban segít, hogy ebben a rohanó, brutális, tönkretett világban észre tudjam venni, a számomra örömet okozó, szép dolgokat.
A "Szeretnék..." lista pedig erőt ad ahhoz, hogy mindig van előre, mindig vannak tervek, mindig vannak álmok és megélésre váró pillanatok!

( deviantart )

A hála lista

Tegnap este olvastam egy cikket. Pontosabban egy interjút, Szalay Ádámmal - a már sokat emlegetett -, Nők Lapjában.
Nagyon tetszett, amiket mondott magáról Ádám - aki egyébként a TV2 Napló c. műsorának főszerkesztője. Valamint a felfogása. Bizonyára nagyon pozitív, kedves és jólelkű ember lehet. Legalábbis én így ismertem meg a másfél oldalas interjú alapján.

Elmondta, hogy volt egy válságos-zavaros időszaka az életének - Persze, kinek nincs? Eddig ez nem is érdekes. -, amikor is megnézte a Titok c. filmet, amely felnyitotta a szemét. Rájött, hogy lehet még boldog, sikeres és elégedett. Csak meg kell tanulnia az afelé vezető utat, első lépésként talán azzal, hogy felhagy az önsajnálattal.
A film segítségével megismerkedett Jack Canfield-del, amerikai pszichoterapeutával. Akinek azóta számos könyvét elolvasta, és amelyek mindegyikéből tanult valamit. Ezek a dolog hozzá segítették a mai életéhez, felfogásához és életszemléletéhez.

Mondta, hogy mióta Canfield "alapelvei" szerint él, minden nap szán idő arra, hogy 5 dolog leírjon, amiért hálás az életében. És ez tetszett meg nekem annyira!
Elgondolkodtam, hogy én is mennyi mindenért lehetek hálás az életben... Apró, jelentéktelen dolgokért is, hiszen nem mindig az óriási dolgok azok, amelyek előrébb visznek, amelyek nagy hatással vannak az életre.
Így hát eldöntöttem, hogy lista írásba kezdek. Hála lista írásba. Lesz egy kis jegyzetfüzet, amelybe - ha nem is minden nap -, de leírok olyan dolgokat, amelyekért hálás vagyok. Nálam nincs limit. Annyit írok egy nap, amennyit akarok és az sem baj, hogyha nem rendszeres.
Tehát ma délután tollat ragadtam és el kezdtem összegyűjteni a hála lista első hálás dolgait. Azóta egy híján 40-en jött össze és még mindig járnak a gondolataim. Volt olyan is, amelyet leírtam, aztán átgondoltam, hogy hamarabb írtam, mindig gondolkodtam. Azt kihúztam, de csak egy ilyen dolog volt.
Mindenesetre írni fogom, amíg tart a lelkesedés és remélem életem végig kitart. Ezzel majd példát állíthatok magamnak - meg talán másoknak is -, hogy mennyi mindig dolog van, amelyekért hálásak lehetünk az életben. Hogy mennyi minden olyan, számunkra magától értetődő dolog van a mi életünkbe, amely másoknak korántsem olyan egyértelműen hétköznapi. Valamint ezáltal majd jobban tudom értékelni a dolgokat, remélem, bízom benne!

Tehát Szalay úr nagyon szimpatikus dolgokat mesélt.Azt is elmondta, hogy tervei között szerepel, hogy minél több emberrel megtanítsa Canfield módszerét. Ha nekem csak közvetetten is, de sikerült! - Mindenképpen el fogom olvasni Canfield jó néhány könyvét!

(Szalay Ádám és Jack Canfield - forrás: google)

"Surprise"

A napom könnyek között kezdődött! Félreértés ne essék, ezek öröm könnyek voltak, és azért sírtam, mert meghatódtam.

Délelőtt benéztem a facebook-ra. Olvasgattam az üzenőfalat, rákattintottam egy linkre, amelyet az egyik kedves ismerősöm osztott meg. A videó nyitó képén egy vörös rózsacsokorral álló fiú áll, akinek a nyakába egy piros pólós lány ugrik éppen. A videó címe pedig ez: 2010. augusztus 2. 19:49. Fogalmam sem volt ez alapján, hogy mire számítsak. Talán ez keltette fel az érdeklődésemet!
Aztán elindítottam a videót...Egy 10 éves amerikai kislány mutatkozik be az elején, és elmondja, hogy az apukája Irakban szolgál. Aztán egy felirat következik, hogy Surprise, azaz Meglepetés.
Innen kezdődik el igazán a videó...

Iraki szolgálatukból hazaérő fiatal fiúk, vőlegények és apák lepik meg családtagjaikat azzal, hogy bejelentés nélkül jönnek haza. Vagyis saját maguk a meglepetések! Hogy egyáltalán élnek, hogy túl éltek!
A több, mint 10 perces videók alatt számos örömteli arcot láttam!
Már az első meglepetésnél - amit egyébként a bemutatkozóban beszélő kislánynak okoz az apukája -, együtt könnyeztem az átélőkkel.Hihetetlen hatással volt rám a videó. Én nem igen szoktam sírni filmeken, videókon, de ez megindított!
Elképzeltem, hogy milyen lenne, hogyha az én anyukám, apukám, barátom, szerelmem vagy testvérem menne el Irakba harcolni.... Hogy minden ott töltött percet, órát, napot, hetet, hónapot, évet végig aggódni, hogy vajon hazajön-e még valaha?!
Örülök, hogy ezek az emberek hazatértek a családjukhoz - és örülök mindazoknak, akik hazaértek már, illetve túl élték a háborút (és túl is élik).Egy háborúnál mocskosabb és undorítóbb dolog szerintem nincs a világon! Ugyan nem éltem még át egy háborút sem a saját kis 20 évemben, de a történetekből, a múltból, az elmeséltekből - amiket a nagypapámtól is hallottam - érzem, hogy hatalmas törést tud okozni az ember életében az, amit ott lát, tesz vagy vele tesznek! Sosem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni és nem is kívánom senkinek, hogy ilyen helyzetbe kerüljön!Egy háború, az erő fitogtatás sosem vezet semmi jóra. A hatalmak, a döntő bírák sosem gondolnak bele abba, hogy hány családot tesz tönkre egy-egy háború. Csak a saját pénzüket hajtják. Ami számukra csak egy halott ember, az mások számára az egész élet! Döbbenetes, hogy ezt még mindig nem látják be oly sokan!

Mindenesetre ajánlom mindenkinek a videót! http://www.facebook.com/home.php?#!/video/video.php?v=455621345922&ref=mf

Élet morzsák

Elterveztem, hogy a legutóbbi bejegyzésemhez kötődően leírom azokat a dolgokat az életben, amelyek örömet okoznak számomra. Bármilyen aprók is. Lehet bármi, érzés, ember, tárgy, bármi.
De bevallom nem ment.Mát körülbelül háromféle módon álltam neki összeszedni és leírni mindazt, ami örömet okoz, de nem találtam egyik módszert sem megfelelőnek. Először mindegyikről írtam valami kis összefoglalást, aztán csak elkezdtem írni szavakat egymás mellé, semmi sorrend nélkül, csak ahogy eszembe jutottak. Aztán próbáltam összeszedni valamilyen rendszerbe őket, és úgy megfogalmazni... De egyik sem tetszett igazán!Túl sok minden, amit szeretnék megfogalmazni. Túl sok minden, amit meg sem tudok fogalmazni, csak az eszembe, vagy a szívembe tudom és érzem, hogy hogy is van ez.
Úgy hogy inkább hagyom! A lényeg, hogy most feltöltöttem boldogság és öröm morzsával!
Összegyúrtam a morzsákat egy nagy gombóccá és most rágcsálom, persze mindezt csak képletesen. Mindenesetre elmondhatatlanul jó érzésekkel tölt el!

(deviantart)

"Keresem és halmozom a jót!"

Egyetlen újságot olvasok rendszeresen és legszívesebben. Ez pedig a Nők Lapja - és ezt már jó párszor említettem az előző bejegyzéseimben is! Tele van emberséggel, érdekességgel, igazi tanáccsal és nem utolsó sorban valósággal, élettel! Nem úgy mint sok, magát női magazinnak nevező újság, ami korántsem magazin attól még, hogy méregdrága ruhákat mutat be közel 100 oldalon keresztül. - Véleményem szerint!Bizony sokszor lemaradok egy-egy számmal, mert nem mindig van rá időm olvasni, de az utóbbi hetekben nagyon jól behoztam a lemaradásomat és már csak egy számmal vagyok lemaradva a legújabbtól. Tehát most a 27. lapnál tartok, a július 7.-nél.Sok érdekességet olvastam benne, de a legjobban egy interjú sorozat fogott meg, amely a 16.
Öt, különböző korosztályból - 20+, 30+, 40+, 50+, 70+ - származó nő mondja el, hogy mikor érezte magát igazán boldognak. Van, aki arról mesél, amikor megtalálta a szerelmét - 20+ -, van aki a vállalkozása beindításáról - 40+ -, van, aki úgy véli, hogy a boldogságot leggyakrabban magunknak teremtjük meg, van, aki a 70. születésnapját tartja a legnagyobb boldogságának. Számomra egy 30+-os hölgy/nő/lány V. Éva véleménye tetszik mégis a legjobban! Ő azt mondja, hogy nem tudna kiemelni egy (nagy) eseményt, ő úgy gondolja, hogy a pillanatok, az apró élmények tetszik őt boldoggá! Pl. tegnap, amikor az édesapjával színházba ment.Erről jóval korábban egyszer én is írtam: http://szilvamondta.blogspot.com/2009/02/boldogsag.html Hogy úgy gondolom, nem egy-egy esemény, egy-egy nagyobb lélegzet vételű dolgot tesz (feltétlenül) boldoggá, hanem az apró pillanatok, amelyek csak úgy véletlenszerűen rám találnak. És bizony, talán sokkal jobban tudok ezeknek örülni, mint valami nagy dolognak!
Örülök tehát Éva véleményének, mert szimpatikus, hogy nem csak így gondolom én!
A cikk írója egyébként az elején leírja, hogy csukjuk be a szemünket, mi olvasók is, és idézzük fel a legboldogabb pillanatunkat... Megpróbálkoztam vele! Be kell valljam, nem egy valami jutott eszembe, hanem csak úgy repkedtek ide-oda a gondolatok a fejemben, ennek hatására. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy nem csak egy esetben voltam ez ideáig boldog, hanem szinte olyan sokszor, hogy szinte nem is tudnám mindet felidézni. Nagyon jó érzés, nagyon jó!
Aztán most visszagondoltam, hogy mikor voltam pl. a héten boldog. Lássuk csak...
... amikor hétfőn meg tudtam, hogy megérkezett az első idei fizetésem.... amikor megtaláltam a listát arról, hogy mire fogom költeni.
... amikor két estén, az anyával közösen sütött, isteni csoki tortát maradékát vacsoráztam.
... amikor megdicsértek a munkahelyen, hogy milyen ügyesen dolgozom.
... amikor megköszönték, hogy segítettem valamiben a kollégáknak.... amikor - úgy hiszem pénteken -, észrevettem, hogy az egy másik műszakban dolgozó munkatárs, egy nevető fejet rajzolt egy kartonlapra, az őt váltó kollégainak.
... amikor péntek este felültem a buszra, hazafelé tartva az előttünk ülő két - szintén diák - lány nevetése betöltötte a buszt.
... amikor szombaton, vásárló körútra indultunk a nővéremmel Győrbe, és - szinte - megvehettem mindent magamnak, amire vágytam; így szert tettem egy újabb kedvenc kisruhára.
... amikor tegnap úgy feküdtem le aludni, hogy tudtam, ma sokáig alhatok, mert nem lesz semmi dolgom. :)
Ezek voltak azok a pillanatok, amelyek a héten boldogsággal töltötték el a szívemet!
Nagyon jó felidézni ezeket a pillanatok, mert az ember tud belőle töltekezni olyankor, amikor nem történik semmi boldogságos!

(saját fotó)

Csütörtök esti gondolatok

Tegnap este munkából - nyári diák munka - hazaérve, jóllakottan, megfürödve - a hosszú és meleg nap után -, lefeküdtem az ágyra és elgondolkoztam. A legjobban ilyenkor szeretek filozofálni. Mindenről. Mindegy miről. Valamiről.
Tegnap azon gondolkoztam el, és azon merültem álomba, hogy milyen munkát szeretnék én igazán űzni ha már "felnőtt" leszek. Amikor már nem (csak) azért megyek el dolgozni, hogy a mindenféle kisebb, nagyobb kedvemre való dolgokat megvehessem magamnak, hanem azért, hogy fenntartsam magam, majd a családom, hogy lakást tudjak bérelni/ venni, hogy autót tudjak vásárolni és satöbbi satöbbi...
Fejbevágóan kiábrándító lett az eredmény, mert igazából nem jutott eszembe konkrét terv! Megint keringtek a gondolatok a fejemben, mindenféle szakma és lehetőség az eszembe jutott. Próbáltam elképzelni magam különféle helyzetekben, munkakörökben, de igazán egyiket sem éreztem magamhoz elég közelinek!
Ez zavar. Olyan összevissza így minden! Honnan tudjam, hogy akkor merre induljak el igazán? Honnan tudjam, hogy mi, ami igazán érdekel, és amihez igazán értek? Honnan tudjam, hogy ami talán érdekelne, abban van-e lehetőségem? És még sok ezer ilyen és ehhez hasonló kérdés lepte el hirtelen az eszemet!
Szeretek fotózni, nem szeretném abba hagyni. Bármilyen formában is folytatom és űzöm életem végéig, de akarom! Jó lenne, hogyha tudnék vele pénzt is keresni. Persze, természetesen nem ez a legfőbb célon, nem ezért csinálom az egészet. De azért bizony jó munka lenne, amely egyben a hobbim is. De nem szeretnék divat fotós lenni! Nem szeretnék fehér vászon előtt álló, agyon sminkelt, divatosnál divatosabb lányokat fotózni egyfolytában. Nem mondom, abban is van valami, de engem nem érdekel. Nem az én világom a megkreált mű valóság!
Portré, riporter és esemény fotós szeretnék lenni. De nem az, aki a háborúkról meg az összetűzésekről fotóz. Hanem aki pl. egy újságcikkhez készít a riport alanyról fotókat.
Meg esküvői fotós szeretnék lenni. Olyan, aki egy pár, élete talán legszebb napját örökítheti meg. Ez nagyon vonz! Egy esküvői pár látványa mindig olyan kellemes és különlegesen jó érzéssel tölt el, igazán nagy öröm lenne, hogyha pedig én azzal okoznék nekik örömöt, hogy igazán hozzájuk közel álló képsorozattal tehetném még emlékezetesebbé a nagy napot!
De nem tudom, hogy ez a szakma menyire biztos és mennyire jövedelmező! Persze tudom, hogy a legtöbb minden rajtam múlik, a hozzá állásomon. De ha nincs szerencsém - mert ehhez is kell bizony, mint a legtöbb mindenhez az életben -, és még sem jön össze? Valamint, hogyha ez csak mellékállásként válna be, mi lenne a főállásom?
Újságírást tanulok, szeretek írni, szeretek újságot olvasni, de ettől még nem leszek újságíró. Ahogyan - lassan már 2. éve - tanulom ezt a szakmát, bizony nem sokra megyek majd azzal, hogyha kézben tartom a papíromat róla. Az hogy szeretek írni, jelent valamit, de nem sokat, mert elég amatőr szinten űzöm, már amikor, mert bizony mostanság ezen kívül, meg valódi naplómon kívül, semmit nem írok. Pedig kellene, de egyszerűen vagy túl lusta vagyok, vagy nincs rá időm!
Valamint úgy gondolom, ahhoz, hogy újságíró legyek, már mint, amilyen én szeretnék lenni, pl. a Nők Lapjában, - mert talán ez az egyetlen olyan női lap, amely közel áll hozzám és amely értelmes dolgokat ír, nem úgy mint pl. a Glamour vagy a Joy - ahhoz bizony nem elég egy egyszerű kis OKJ-s bizonyítvány. Ahhoz ennél sokkal több kell, azt meg nem tudom, hogy én igazán akarom - e?!
És ezzel ki is bukott belőlem a lényeg. Nem tudom, hogy akarom -e én igazából azt, ami a fejemben jár. Nem tudom, hogy biztos vagyok - e a döntéseimben, és ha igen, akkor azok jó döntések - e? Nem tudom, hogy mennyire lenék képes helyt állni azokban a helyzetekben, amelyek szükségesek ezekhez a szakmákhoz. Fogalmam sincs!
Talán ezeket a dolgokat kellene először tisztáznom magammal és csak utána elgondolkozni azon, hogy IGEN vagy NEM...

Felismerés

Mostanság sokszor nem ismerek magamra. Sokat változtam. Nagyon sokat változtam! Nem teljes egészemben, hanem a dolgokhoz való hozzáállásomba, felfogásomba, egyes dolgokról való vélemény formálásban! És ezt pozitívan élem meg, mert pozitívan változtam! Azon az úton haladok, olyan emberré kezdek válni, aki mindig is szerettem volna lenni. - Na jó, nem mindig. Ez túlzás. Inkább az utóbbi pár évben! - Kezd e jellemem olyanná formálódni, amilyenre eddig mindig akartam formálni. Ennek nagyon örülök!
Fogalmam sincs, hogy miért kezdett el ez most ennyire változni. Nem voltak eget rengetően nagy változások az életemben, amelyek meghatározták volna az utóbbi pár évem alakulását. De talán, éppen a változások híján értem rá egyre inkább foglalkozni magammal és a jellem formálásommal. Lehet, bizony lehet!Régebben mindig figyelnem kellet, hogy a számomra legfontosabb, legapróbb mozzanatokra, élményekre, érzésekre is odafigyeljek, mostanság ezekre már úgy spontán "rálátok". Nagy öröm, mikor felfedezem, hogy már nem kell keressem, hanem egyszerűen ezeket már egyszerűen csak átélem!
A felfogásom is sokban változott. Egyre kevésbé érdekel a külvilág, a külcsín, és a más emberek véleménye. - Persze érdekel a véleményük, de csak keveseké. Úgy hiszem körülbelül a 10 ujjamon meg tudnám számolni, hogy kik azok, akiknek a véleményére igazán adok. A többiekkel egyszerűen nem törődöm!A negatív megjegyzéseket, véleményeket, amelyek rám irányulnak, vagy amelyek olyan dologgal állnak szemben, amely számomra igenis pozitív, nagyon jól megtanultam kezelni és hárítani. Persze, meghallgatom, rágódom is rajta, de már korántsem tesz rám, akkor hatást, mint korábban és ez jó! Kevésbé válok ettől érzelgőssé és gyengévé. - Persze vannak olyan negatív vélemények is, amelyek tetszenek és segítenek! Ezekre nem igaz az előbbi megjegyzés.
Egyre inkább elkezdtem a saját fejem után menni, a saját elhatározásaim szerint cselekedni, viselkedni. - Korábban ez sokszor megingott! - Ez nem önfejűség, nem, ez inkább önállóság. Jó is lesz már, hogyha így lassan 21 évesen magamra szedek egy jó adag önállóságot, mert kezdek félni, hogyha ez nem történik meg mihamarabb, akkor könnyen elhatalmasodhatnak felettem a dolgok. - De attól nem félek, hogy nem tudnék megállni a saját lábamon, mert hiszek benne, hogy igenis meg tudnék, csak azért nem mindegy, hogy az ember lelke hogy éli át ezt az egészet!
Úgy gondolom, hogy sokan nem vették észre ezt a változást! Sőt, talán rajtam kívül senki sem, de nem is zavar, nem is akarom, talán nincs is rá szükségem! A lényeg, hogy én tudom, én megtapasztalom ennek minden apró pozitívumát és kész.
Tudom, hogy ezért sokan furcsán néznek rám, hogy nem nagyon érdekel a külvilág, és mivel ezáltal nagyon sok ember nem érdekel, akiben nem látom a hajlandóságot arra, hogy ennek az "én kis világomnak" a része legyen, de nem zavar! Sokat gondolkodtam rajta, hogy az emberek miért nem közelednek hozzám sokszor. Biztos vagyok benne, hogy ez megmutatkozik kívülről is, és ezáltal hárítok, sokakat. Gyötrődtem rajta, de már igazából rájöttem, hogy semmi értelme! Aki nem fontos, az nem érdekel. - Nyersen és egyszerűen. - Akivel pedig találkoznom kell, beszélgetnem kell, barátkoznom kell, kötődnöm kell hozzá, azt úgy is megtalálom - vagy ő engem -, azzal úgy jó viszonyt fogok ápolni! Ez ilyen egyszerű! Tudom, hogy ilyen dolgok az élet egyszerűen hoz magával, és minden úgy történik majd - egy idő után biztosan -, hogy az a legjobb legyen. Ebben hiszek, ez az élet filozófiám, hogy ilyen szép, irodalmi gondolattal zárjam ezt a bejegyzést! :)

(deviantart)

Végre péntek

Igazság szerintem el sem hiszem, hogy a mai nappal vége a hétnek!
Hétfőn, amikor neki álltam dolgozni és "1 óra" elteltével (:D), amikor befejeztem, úgy örültem, hogy így indul a hét és mindjárt vége is az egésznek, és itt is lesz a nyakunkban a hétvége!
Aztán a kedd már nem alakult ilyen jól... Sőt egyre lassabban peregtek a munkában töltött órák, így a hét többi napja is. Hihetetlenül vártam már, hogy beköszönjön a péntek! - Most meg már az várom, hogy este 10 óra legyen és a busszal döcögjünk hazafelé.
Mondtam is - még a múlt héten - Petinek, hogy mióta dolgozom jobban tudom értékelni a hétvégéket. De ez így is van! A suli annyira laza volt az utolsó fél évben (?), hogy nem sokkal különbözött a péntektől, a szombattól vagy a vasárnaptól.Viszont most, hogy két műszakban, heti 5 napot, 8 órában dolgozom - ráadásul a héten +50°C fokban; délelőttös műszakban pedig hajnali kelés mellett -, nagyon nagy szükségem van erre a 2 napra.
- De persze nem panaszkodom, hiszen én vállalkoztam erre a munkára, senki sem kényszerített! És de jó lesz, amikor - újra -a saját pénzemet költhetem! :) Most jut eszembe, jövő héten meg is jön az első fizetésem! Nagyon öröm! -
Így is ezek a két napok tele vannak zsúfolva mindennel, ami csak bele fér, de így sem jut időm mindenre, sajnos!
Tegnap este már elgondolkoztam, hogy hogy osszam be ezt a két napot.
Szombaton, sokat szeretnék aludni. - Bár, mivel a héten délutános vagyok, így délelőttönként van időm aludni, viszont nem tudok így sem eleget. Annyira elfáradok, hogy 10 órakor kényszerítem magam arra, hogy felkeljek, hogy azért legyen időm még délelőtt ezt-azt csinálni. - Lustálkodni akarok, és akkor felkelni, amikor már úgy érzem, hogy nem tudok többet aludni.
Gyurmázni is szeretnék, mert van megrendelésem már! :) - Aminek nagyon örülök! - De sajnos az idő hiány miatt, kések vele, de azért igyekszem a hétvégén mindenképpen elkészíteni őket, valamint jó lenne már kicsit kreatívkodni, mert nagyon hiányzik.
Szombat délután pedig megyek Szafihoz játszani. - Ha minden igaz, jön Kriszti barátnőm is, mert mondta, hogy mindenképpen szeretne már játszani vele. :)
Estére Petivel filmnézést tervezünk, ami kellő befejezése lenne a napnak.
Vasárnap is igyekszem majd sokat aludni... Ebéd után pedig ismét tekerek Szafihoz játszani. Ki nem hagynám, semmi pénzért! :)
Délután pedig fotózás! :) Lívi barátnőm barátja írt még a múltkorában, hogy szeretne 3. évfordulójukra "normális" közös képeket magukról. A múlt hétvégére terveztük, de aztán közbe jött valami... Így a most vasárnap már tuti! :) Nagyon nagyon várom! Rég fotóztam, vagyis modelleket! Nagyon sok terv, ötlet és helyszín van a tarsolyomba, amiknek remélem a nagy részét meg is tudjuk valósítani! :)


Már csak pár óra és vége a dolgos hétköznapokban! :D

KiBESZÉLő szombat este

Amikor új közegbe kerülök, sokszor mondják rám, hogy csöndes vagyok.
Akikhez nem szólok, és akikkel nem beszélgetek (egyből), azt hiszik, hogy barátságtalan vagyok.
Akik nem ismernek, azt hiszik rólam, hogy nagyképű vagyok.
Akik ismernek azok pedig tudják, hogy az előzőekből egyik sem igaz rám. - Bár, de az első igen, olykor.
Engem nem zavar már, hogy csöndes vagyok, és nem vagyok az a kommunikatív fajta. Nem vagyok olyan ember, aki csak úgy képes (vad)idegen emberekkel neki állni bármiről beszélgetni. Egy ideig küzdöttem ez ellen és kerestem magamban a hibát, hogy mégis miért van az, hogy míg mások felhőtlenül képesek bárkivel, bármiről, bárhol, bármikor beszélgetni, én miért nem tudok?! Zavar, és frusztrált ezzel a tulajdonságom. De aztán jó időbe tellett, míg beláttam, hogy ezzel teljesen feleslegesen küzdök, mert ilyen vagyok és kész. Sosem leszek már az, aki olyan nagyon könnyen képes ismerkedni! Fiatalabb koromban - vagy mondhatnánk az is, hogy gyerekkoromban -, ez könnyebben ment. De aztán azóta megtapasztaltam bár dolgot, sok emberrel találkoztam, sok mindent észrevettem, így aztán megváltoztam. Megváltozott a jellemem, meg változott az addig kialakított képem az emberekről, a világról, az egész életről és ez a változás hozta magával ezt a tulajdonságomat is, hogy nem vagyok képes könnyen beszédbe elegyedni másokkal.Ez sokaknak bántó úgy vettem észre! Sokan úgy érzik, hogy ez ellenük irányul, hogy én már nem is kedvelem őket az első pillanattól kezdve, csak mert nem szólok hozzájuk. Ezért tartanak barátságtalannak! Pedig szerintem nem vagyok barátságtalan. Ha az lennék, akkor nem lennének barátaim és gonosz, rosszindulatú ember lennék. Mert szerintem az, aki barátságtalan az gonosz, pesszimista és rossz ember. Tehát nem vagyok barátságtalan.
Akik ezt gondolják, ők bizony nem ismernek! - Bár igazából nem is bánom. Mert, aki nincs hozzám elég türelemmel, az nem is akar megismerni és meg sem érdemli, hogy megismerjen. Így az az ember igazából engem nem is nagyon érdekel!
Ez a gondolat azért születhet meg egyesek fejében, hogy én barátságtalan vagyok, mert mielőtt bárkivel is bármiféle kommunikációt folytatnék szemügyre veszem az illetőt és véleményt gyártok róla. Persze ez megfogalmazhatatlan vélemény igazából! Nem tudnám megfogalmazni, hogy ezt mit is jelent, mert ez más ember, rajtam kívül nem igazán értheti, ezt csak én értem. Én tudom a saját jelzéseimből, a saját megfogalmazhatatlan véleményem által, hogy mit is akarok én attól az embertől. Már, ha akarok én egyáltalán valamit. És ide is akarok kilyukadni.
Hogy ezt az ú. n. "elemzést" követően - ami változó időtartamú, van, hogy ez sok időt vesz igénybe. Napokat, heteket, vagy akár éveket. De olyan is lehet, hogy órákat, vagy csak perceket. Ez alatt én eldöntöm, hogy az adott illetővel én vajon kijövök-e, tudunk-e majd beszélgetni, vagy csak úgy elleni egymással. Úgy veszem észre, hogy ez az "elemzés" mostanság leginkább nem-leges válaszokkal szolgál, sajnos! - De ez kérem szépen, nem csak az én hibám!Ha így történik, akkor az adott illetővel bizony talán sosem beszélgetek! - Megtörtént már, illetve ez folyamatos. Mert van olyan személy, akivel bárhányadik találkozás alkalmával sem beszélgetek. - Na ezek az ember tartanak engem barátságtalannak és bunkónak! Meg kell valljam, külső szemlélő számára, ez érhető is, szerintem. Miért ne tartana valaki engem bunkónak, ha egyszer nem vagyok képes évekig beszélni egy emberrel. De szerintem leginkább azért, mert rosszat sosem csináltam ezeknek az embereknek és nem is kívántam. Sőt, ha úgy adódik, akkor segítek is nekik! Ettől nem vagyok én bunkó! - És persze, azt is megjegyezném, csak a félreértések elkerülése végett, hogy ezek a beszélgetések nem azt jelentik, hogy két szót sem váltunk egymással, mert annyit igen, csak ezeken a formális mondatokon túllépve, komolyabb beszélgetésre ezekkel az emberekkel még nem került sor!
Vannak tehát számomra olyan emberek, akikről tudom, hogy lesz közös téma, akikben látom a közös érdeklődést, az akaratot, hogy beszélgessen velem, velük rendszeresen kommunikálók ilyen vagy olyan formában, sűrűbb vagy ritkább rendszerességgel. - És ebben persze beletartoznak a barátok is!
Valamint vannak, azok, akinek eleve a személyisége felháborít, akik már a kommunikációjuk mikéntjével, formájával eltaszítanak maguktól, vagy akikben látom, hogy abszolúte nem tudnánk miről beszélni. - Mert van ilyen! Ezt egy jól bevált rendszerre alapozom, mert igen is működik!
Így működöm tehát én! Kissé bonyolultnak tűnhet, pedig, hogyha az emberben működik, saját magában, akkor nem olyan bonyolult az!
Együtt kell vele élni, és a legtöbb jót kihozni belőle! Mert sokkal több előnye van, mint hátránya, azt elmondhatom!
Nem mondom, hogy ez által nem voltam még kellemetlen helyzetben, mert igen is voltam. De akkor sem akartam erőltetni azt, amihez nem volt kedvem. Úgy hiszem, annak nincs sok értelme!
Ezért vagyok én csöndes. Van, aki ezt elfogadja. - Már, mint hogy csöndes vagyok, mert erről a rendszerről nem tud senki. Bár egy ember talán igen, azt hiszem neki említettem. Illetve eddig nem tudott senki, mert most már bárki tudhat róla, aki elolvassa ezt! - Már ha olvassa egyáltalán valaki is?! -
És van, aki nem! Ő folyton morog nekem, hogy miért nem tudok beszélgetni másokkal, miért kell mindig szótlanul állnom! Meg kell valljam ez sokkal jobban zavar, annál, hogy valaki bunkónak tart! Azt hogy én ilyen vagyok, ő meg olyan, hogy képes csacsogni csak úgy, elfogadást kíván. Én képes vagyok elfogadni, hogy ő beszédes, ő meg fogadja el azt, hogy én meg egyáltalán nem! Aki ismer (vagy igazából ezek alapján az ilyen csak szeretne ismerni), az tanuljon meg ezzel együtt élni, mint ahogy én is megtanultam. Én is meg tanultam nagyon sok más emberi tulajdonságokkal, amelyek bennem nem találhatóak meg! Mostanság ez a nagy utam és feladatom, hogy mindenkit elfogadja olyannak, amilyen. Persze attól, még, hogy elfogadom nem feltétlenül fogom szeretni vagy kedvelni, és nem feltétlenül fogok vele beszélgetni. Egyszerűen csak elfogadom, hogy ő olyan és kész! Nem bántom, és nem akarom megváltoztatni! Kivéve, hogyha ő is engem!

És zárás képpen még annyit megjegyeznék, hogy ezek a társalgások természetesen csak személyesen értendőek, hiszen írásban (email, chat, msn stb.), mindenki olyannak látszatja magát, amilyennek csak szeretné. A személyes találkozás bizony árulkodik!

(deviantart)

A verítékező évszak

Utálom a nyarat!
Igen! Sok emberrel ellentétben engem cseppet sem dob fel a tudat már március, április környékén, hogy nem sokára vége a tavasznak és megkezdődik a nyár!
Nem szeretem, hogy folyton a süt a nap, folyton meleg van, az ember nem tud meglenni a napon, nem tud semmit csinálni a nélkül, hogy ne lenne melege. Ráadásul - nekem akkora nagy "szerencsém" van -, hogy izzadós vagyok. Nagyon! Nem tudok olyan ruhát felvenni, ami elég szellős lenne a forróságban. Utálom, hogy bármit csinálok, már izzadok, mint a ló. Hogy olyan ruhákat kell hordani ilyenkor, amelyekből majd' minden porcikám kilátszik! A strandolásról ne is beszéljek...
Zavar a nyár!

Persze örülök, hogy ilyenkor nincs iskola, de ez az egyetlen jó dolog a nyárban, számomra! Nem szeretem, hogy nincs semmihez kedvem igazából, mert tudom, hogy meleg lesz és nem fogom jól érezni magam!

Szeretnék örök tavaszt! Szeretnék olyan helyen élni, ahol mindig kellemesen tavaszias idő van! Az kellene nekem, akkor tudnám élvezni a nyarat, hogyha akkor is tavasz lenne! :)

(google)

Mennyit ér a szépség?

Egy ideje ritkán nézek tévét, akkor is leggyakrabban híradót, vagy valamilyen ismeretterjesztő műsort. Az utóbbiakat leginkább a LifeNetwork-ön teszem, mert ez különbözik a többi ismeretterjesztő adótól. A legtöbbön állatokkal és természettel kapcsolatos műsorok mennek, míg a LifeNetwork-ön - ahogy az a nevében is benne foglaltatik -, az élettel foglalkoznak.
A következőt lehet olvasni a honlapjukon (http://www.lifenetwork.hu/index.html)

"A LifeNetwork az első csatorna Magyarországon, ami csak rólad szól. Arról, hogy mióta megszülettél küzdesz. Gyereket nevelsz, szaladsz, meg teljesítesz, és közben itt fáj, ott szúr. Stresszelsz, nem eszel, vagy túleszel, fogyókúrázol, és szuper csodaszereket kapkodsz be. Bulizol, vagy csak otthon szorongsz. Szerelmes leszel, vagy még mindig csak vársz a nagy ő-re, és arra, hogy végre Te is megéld, milyen a jó szex. Vagy, ha nem figyelsz, tényleg beteg leszel, és orvosokhoz rohansz. Van, hogy segítenek rajtad, és van, hogy csak vállat vonnak. Okokat keresel, aztán rájössz, hogy te is csak emberből vagy. És nincs két egyforma történet. Mi embereket és az ő történeteiket hoztunk el neked. AZ ELSŐ ÉLETMÓDCSATORNA."
Az első műsortól, amit láttam, kedvelem ezt a tévéadót. Végre valami más, ami csak az emberrel foglalkozik. Megdöbbentő és megrázó dolgokat hallhat, láthat az ember mások életéről, amelyekre fontos odafigyelni, mert igen tanulságos tanácsokkal szolgálnak ahhoz, hogy mi, hogy, ill. hogy NE éljünk!

Tegnap este, 9 órakor is egy eléggé megrázó történetet láttam. A címe, Kipróbáltuk: Mocskos igazságok szépülőknek."Kate Spicer életmód újságíróként pontosan tudja, hogy mi a kulcsa a jó megjelenésnek. Az viszont 38 éves korára igencsak elkezdte nyomasztani, hogy a rovatának lelkes olvasói a csodás tippeket egy elhízott, elhanyagolt nő tollából tudhatják meg nap, mint nap. A sajátjából. Így a negyvenhez közelítve úgy döntött hát, hogy drasztikus változást eszközöl az életvitelében, és betartja az összes olyan tanácsot, amit eddig ő maga adott. A szépségért meg kell szenvedni! mondja a közhely, de jelen esetben ez Kate számára valóban nem egy kéjutazás."

Kate valóban nem gyönyörű szép, bár szerintem a legelején eléggé tetőzték a megjelenésének sarkítását a kócos hajával, és a nagyon karikás szemével. És nem is elhízott, mint ahogy azt a fentebbi összefoglalóban olvashattuk. Mielőtt még bármiféle szépítkezésbe kezdett volna, felkeresett egy modellügynökséget, lefotózták és 4-5 fős hozzáértő gárda mondta el a véleményét Kate arcáról, hibáiról. - Eközben ott volt egy 20 év körüli modell is, aki természetesen kicsattant a fiatalságától és róla is véleményt mondott a gárda. Nem árulok el nagy titkot, hogy kiről mondtak szebb és jobb dolgokat!
Kate nem számított jobb válaszokra, mint amiket kapott, de azért eléggé elkeseredett. Elindult tehát a megtervezett útjára! Egyik plasztikai sebész a másiknak adta át a szikét, hogy Kate arca megszépüljön.Arcfelvarrás, botox, bőrátültetés és egyéb "finomságok" várták. Mindegyik plasztikai sebész tudott mit alakítani az arcán.
Ezek a beavatkozások azonban korántsem olyan kedves dolgok, ahogy azt elképzeljük. Én sem gondoltam, hogy ilyen nagy fájdalmakkal jár egy-egy ilyen kezelés! Persze azt sem gondoltam, hogy ez egy kéjutazás lenne.
Kate rendesen megszenvedett a szépségért és az új arcáért.
Közben, míg a kezelések felénél tartott, beadta a róla készült nyers fotót egy photoshop művészhez, hogy alakítson rajta ezt-azt.
A férfi nem sok mindent alakított rajta, mondván, hogy sok mindenre nem szorul az arca. 4 féle variációt készített el a fotókból. Az egyiken csak a fény viszonyokat állította át, a másikon retusált kicsit a szemalatti táskákból, a harmadikon pedig több mindent leretusált. - Az utóbbi kettő között azonban nem volt olyan nagy különbség!
Kate kissé zavarodottan állt,hogy míg a PS mester azt mondta, hogy szerinte nincs sok hiba az arcával, a plasztikai sebészek át akarták szabni neki az egészet.



Ez tehát Kate Spicer a kezelések előtt és a kezelések után. Nem mondom, valóban megszépült és megfiatalodott, de én akkor sem értem ezt a nőt!
- Hozzá kell tegyem, nem szeretem, amikor nem teljesen ugyanolyan helyzetben, ruhában fotóznak le valakit 'előtte' és 'utána'. Itt is látszik, hogy a színek mennyivel másabban mutatnak. Ha például az első képen is egy melegebb tónusa lenne a fotónak, már nem tűnne annyira világosnak a bőre és nem látszódna annyira karikásnak a szeme. -
Persze ő csak azért csinálta ezt, hogy megmutassa, hogy egyes emberek, és főleg sztárok mennyi "csoda műtéten" esnek át annak érdekében, hogy 10-20 évvel fiatalabbnak látszhassanak.
Rettentő szerintem!
Én sosem lennék képes ilyen dolgokra. Ilyen hülye dolgokra! Az kell mondjam, hogy ezek hülye dolgok. És feleslegesek! - Persze ilyen esetben. Olyankor, amikor valaki egy baleset során elveszíti például a félarcát, olyankor nagyon is érhető a dolog és öröm látni, hogy egy-egy ilyen műtéttel helyre tudják hozni a páciensek arcát.
Ha valaki már középkorú, idősebb, korosabb, az véleményem szerint ne akarjon kinézni 20 évesnek. Minek? Minden kornak megvan a maga szépsége, minden kornak meg van a maga arca. Amíg valaki 20-30 éves, addig élvezze ki azt a 10 évet, amíg tart. Ha már valaki 40 vagy 60 éves, akkor meg azzal törődjön és az élvezze.
Próbáljon meg a maga korának megfelelően szép lenni, de ne akarjon és ne nézzen ki 10 évvel fiatalabbnak!
Ez olyan nagy problémákat okoz az életben! A kinézet. Miért olyan fontos az? Nem mondom, legyen ne ápolt valaki, ne legyen csinos, ne legyen egyénisége, de szerintem ehhez nem kell tündöklő külső. A szépség amúgy is belülről fakad!
Hogyha valaki megtanulta elfogadni önmagát, hogyha valaki szereti a testét, és jól érzi magát a saját bőrében, az az igazán szép! Ehhez pedig nem kellenek szépészeti műtétek, ehhez csak egy erős elhatározás kell!
Ha valakiben meg nincs meg ez az önszeretet, akkor pedig műtettheti magát agyon, akkor sem lesz igazán szép! De nem is kell ehhez műtétig menni, elég a cicoma is.
Sokan azt hiszik, hogyha felkennek magukra 50 kg alapozót, szemfestéket, meg rúzst, agyonfestik meg póthajazzák a hajukat, -20 kg-ra fogynak, menő, divatos, márkás ruhákat hordanak, akkor majd egyből szépek lesznek.
Nem! Ezektől még senki nem lesz szép! Attól még, hogy mindenféle hülyeséget magára aggat, amit a média nyom felé, hogy most ez a menő, attól még nem lesz szép, se csinos.
Meg kell találja magának mindenki a legjobbat. Mindenben, mindenféle szépítő eszközben, ruhában, kiegészítőben! Ez kell az önmagunk elfogadása mellé és kész! Máris szépek vagyunk, ezt sugározzuk ugyanis mindenkinek, és ha mi elhisszük, hogy így van, akkor a környezetünk is el fogja hinni!
Érdemes kipróbálni!
Mindenkinek ki kellene, az egész világon! Nem tartanánk itt, ahol most tartunk! Sokkal boldogabb emberek szaladgálnának az utcán!

Kávészünet

Délután kiültem az erkély kövére, néztem a felhőket, ahogy szállnak az égen, kávét kortyoltam és elgondolkodtam. Rájöttem, hogy az egyik legjobb hétvégém volt ez a mostani!
A család - anya, apa és egy gyerek, a nővér -, elutaztak Szombathelyre. Az eredeti tervben még én is szerepeltem, aztán hosszas gondolkodás után eldöntöttem, hogy én inkább itthon maradnék. - Félreértés ne essék, szeretem a családom! :)
Tavaly nyáron, töltöttem itthon egyedül 2 napot. Isteni jó volt! Ez motivált a döntés hozatalban. - Persze azért kicsit sajnálom, hogy nem voltam ott a többiekkel a kirándulásokon, de meg kell valljam, jobban tetszett nekem itthon.
Nem volt senki az utamban ebben a kis lakásban. Ha letettem valamit valahova, az utána is ott volt. ... Tetszett nekem itthon egyedül!Átélhettem kicsit, hogy milyen lenne, hogyha egyedül élnék. Azt hiszem élvezném. :) Persze akkor kicsit másként élném át a helyzetet úgy hiszem, mindenesetre nem okozna gondot.
Főztem magamra, összetakarítottam magam után, rendet raktam, hangosan hallgattam a zenét, amikor akartam, felhívhattam barátokat, és egyáltalán, azt csinálhattam, amikor és ahogy csak akartam. :)
Sajnálom is, hogy még pár óra és vége az egésznek! De lesz még ilyen, majd csinálok magamnak, amit adódik rá alkalom.Valamint a következő hétvégém is ígéretesnek látszik. Irány a főváros, ahol már vár Orsi barátném! Nagyon nagyon várom már azt a néhány napot is, remélem legalább annyira fogom élvezni azt is, mint ahogyan ezt! :)

(deviantart)

Akik szebbé teszik ezt a világot

Sokfélét szeretek olvasni. - Talán verseket szeretek a legkevésbé, noha volt idő, amikor még jómagam is rendszeresen gyártottam a rímeket.
Mostanság még is leginkább az emberi sorokról szeretek a leginkább olvasni (vagy hallani, vagy nézni a tévében).
Anyunak még karácsonyra fizettünk elő a Nők Lapjára, fél évre. - Bár jól lehet, hogy ezt már (jó párszor) megemlítettem, mint azt is, hogy azóta tudom, hogy ezzel igazából nem csak az anyukánknak kedveztünk, hanem magunknak is. Legalábbis nekem minden bizonnyal! - A két hetente megjelenő újságban van két rovat is, ami állandó jelleggel bemutat különböző embereket. Egymástó eltérő foglalkozású, korú, élethelyzetben lévő embereket. Az egyik ilyen, a 'Valaki valahol', a másik pedig az '1 nap élet'.Én is ember vagyok, így szeretek mások életével foglalkozni. Csak én nem pletyka szinten, bár olykor az is jól esik, bevallom. Sokkal inkább elgondolkodni mások életén, tanulni az őáltaluk már bejárt útból! Kicsit példaképnek tekintem mindegyikőjüket; mindegyiket, akiről már olvastam.
Mindig ámulatba ejtenek, azok a (kis vagy nagy) dolgok, amelyek őket elindították az útjukon, amelyek miatt megértek (minimum) egy újságcikket.Igazából most gondolok csak bele, nem is kell ehhez újságban olvasni ilyen emberekről. Csak körül kell nézzünk a környezetünkbe, és máris találunk legalább egy olyan embert, aki szintén bele illene egy ilyen szerepbe. Aki bátor és különleges! - Ha tőlem megkérdeznék, hogy ki lenne az, más kapásból mondanék is kettő ember, az egyik az anyukám lenne a másik pedig egy távbarát, egy érdi lány.
Örömmel tölt el a tudat, hogy vannak, akik még törődnek másokkal, akiknek fontosabbak más emberek, mint saját maguk. Akik a nehéz életük ellenére is képesek boldogan élni. Akik mindennap tesznek valamit azért, hogy ne legyenek szürkék a mindennapok.Akik szebbé teszik ezt a világot!

(deviantart)

Színes gondolatok

A hétvégén elővettem a gyöngyös dobozomat.
Nem kell semmiféle titkos vagy játékos dobozra gondolni, ez egyszerűen csak egy doboz, ami tele van gyöngyökkel. Színesebbnél, színesebb, formásabbnál, formásabb gyöngyökkel. Van ott hosszúkás, négyszögletes, gömb alakú, csíkos, pöttyös, fa, üveg, de még fém gyöngy is. Sokféle gyöngyöt rejt ez a rég elfeledett dobozka.
Hétvégén aztán leporoltam.
- Összekötöttem a két kedves tevékenységemet, a filmnézést és a gyöngyfűzést. Tudok egyszerre 100%-osan figyelni mindkettőre. Bár sajnos így szinkronosan kell nézzem a filmeket, mert azért az már nem megy, hogy olvassak is, nézzem a képernyőt is és még fűzögessek is, de hát annyi baj legyen! :) -Igazság szerint azért vettem ismét elő az ollót, a tűt, a cérnát és a gyöngyöket, mert a nővérem megkért, hogy készítsek a két barátnőjének, születésnapjukra, egy-egy nyakláncot. Ilyenkor mindig rá kell jöjjek, újból és újból, hogy nagyon szeretem én ezt csinálni. Nem is értem, hogy miért hagyok fel vele olykor, hosszabb-rövidebb időre. Mindenesetre rosszul teszem az biztos!
Így hát lázas füzögetésbe kezdtem. A két "megrendelt" láncon kívül, készítettem 3-4-et magamnak is. - Közben pedig 2-3 filmet megnéztem. :)
Régóta foglalkozom gyöngyökkel - kisebb, nagyobb kihagyásokkal. Még tizenéves korom elején kaptam rá a dologra. Elbűvölt az a sok apró, színes, csillogó, cukorkára emlékeztető gyöngy. Egyre több és több lett belőle. - Ekkor lett szükségem a dobozra is. - Foglalkoztam állatka és virág készítéssel, karkötő és nyaklánc készítéssel, és még gyöngyszövéssel is. Készítettem barátoknak, ismerősöknek, családtagoknak, megrendelésre, pénzért, eladásra, itthonra, de a legfontosabb, hogy saját magam boldogságára!
Elég sok maradt meg azokból a dolgokból, amelyeket akkor készítettem. Van, amelyeket azóta szét szedtem és újakat készítettem belőlük. De máig is 3 dunsztos üveg, 1 ékszertartó dobozka őrizgeti a szépségéket.Szeretem őket viselni, mert örülök, amikor megdicsérik őket, és még jobban, amikor hitetlenkednek, hogy azt bizony én készítettem. És egyediek. Nem úgy, mint az a sok tömeg termék, amelyeket a boltokban vásárol az ember.
Kevés negatívumot tudok róla elmondani, leírni. A legfontosabb az, hogy egyre drágábbak a hozzávalók. Egy-egy csomag gyöngy is olykor drága, de még a drót vagy egyéb hozzávalók. Valamint az, hogy aprók, olykor elég szemfájdító tud lenni, valamint amikor szerteszét gurulnak a szőnyegen a szobában, az sem kellemes. :) De egyébként ezeken kívül, mindig örömömet lelem a gyöngyözésben.Sajnálom, hogy mára eléggé elfeledettek lettek ezek a kézműves dolgok! És sajnálom, hogy sok esetben ezért ki is nevetik az embert, hogy van aki még ezzel foglalkozik, amikor mindent meg lehet készen vásárolni - mert bizony már itt tartunk! Sajnálatos!
Mindenesetre engem ez cseppet sem tántorít el, sőt annál inkább szeretem, mert bővíthetem a gyöngyfűzők táborát! :)
Tegnap aztán el kezdtem keresgélni a neten újabb ötletek iránt, hogy ne csak egyszerű láncokat készítsek a jövőben, hanem képes legyek megdolgozni egy-egy nehezebb, de annál csinosabb ékszerért is! És hihetetlenül sok ötlete és mintát találtam. Sok gyöngyös blogot is találtam, ahol szebbnél szebb munkákat láttam. - Bár sajnálom, hogy ezeknél kevésszer van leírás az elkészítésre!
A kedvenc blogom: http://zitaekszer.blogspot.com/.

A sok ötlettől és színtől vezérelve elhatároztam, hogy belefogok én is effajta ékszerek elkészítésébe! Amint lesz rá a héten időm, bele is vágok és ügyeskedem majd, remélem minél több sikerrel és ügyességgel! :)

(Saját fotók, saját ékszerek)

A kattintgatás örömei

Ha jól emlékszem, talán eddig még soha sem írtam a számomra egyik legkedvesebb tevékenységről, a fotózásról!
Szeretek fotózni. Úgy 3-4 éve kezdtem el - ha jól emlékszem és tudok számolni is. Nem fotózom gyerekkorom óta - ez bizonyára meglátszik a képeimen is -, nincs rólam olyan régi kép, amin totyogósként anyuék régi fényképezőjével a kezemben pózolok. Szóval ez nálam egy viszonylag új keletű hobbi.Emlékszem, az egész azzal kezdődött, hogy internetje lett a családnak. Internet, közösségi oldalak, szinte egy kutya. Kellett rólam kép. Friss, divatos, normális. Nekünk az időtájban még nem volt digitális gépünk, így tesóm akkori - és most már a mostani is - barátjától kértem kölcsön a fényképezőgépét. Digitálisat.
Úgy hiszem, akkor kapott el egy kissé a lendület. Szinte megtöltöttem a memóriakártyáját fotókkal, nevetett is rajtam. A legtöbb - sőt az összes -, képen én magam szerepeltem, mert kellett a sok új kép. Egy időre be is biztosítottam magam, az biztos! :)
És ez a roham folytatódott... egyre többször kértem kölcsön a gépet, hogy had fotózzak. Akkor már nem csak magamat, hanem mindent.Nem telt el sok idő, aztán mi is beszereztünk egy kis gépet (Panasonic Lumix DMC-LS2) itthonra, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy minél többet foglalkozzam a fotózással. A nővérem segítségével pedig olyan programokra is szert tettem, amelyekkel "csinosítani" tudtam a még "nyers" képeimet. Eleinte ezek kezdetleges kis programok voltak, amelyekkel leginkább kontrasztot és színezetet lehetett állítani. Aztán jött a Photoshop, amelyet azóta is használok, kisebb, nagyobb sikerrel. - Akkor még a CS2-t használtam, majd a CS3-at, amely azóta is sokban segít. Nem vagyok egy PS bűvész, talán nem is akarok az lenni. Számomra egy-egy képnél olykor sok a "mesterséges" segítség. Nem igazán tartom fotósnak az olyanokat, akik szinte megfestik PS-sel a fotóikat. Azok inkább PS művész, mintsem fotósok. A két műfaj nagyban eltér és el is kell, hogy térjen egymástól. Véleményem szerint!Az Panasonic-kal egészen a tavalyi év májusáig fotóztam, amikor is ballagásra kaptam egy Olympus E-420-at. Lehet, hogy túl nagy lépés volt a kis gép után. Féltem is tőle kezdetben, sőt a mai napig - így 1 év elteltével - is lenne mit tanulnom róla. Mindenesetre nagyon szeretek vele fotózni, sokkal több mindent képes vagyok vele megvalósítani, mint a kis kompakttal korábban. Annak már kimerítettem a lehetőségeit, legalábbis úgy vélem.
Tehát 1 éve már egy tükörreflexes fényképezővel kattintgatok. Mindent. De kedvenc témám azért van. A természet, a növények, a virágok és az emberek. Leginkább a portrék.
Amikor elkezdtem ezzel a hobbival foglalkozni, az időben sok fiatal döntött ugyanígy. Úgy hiszem akkor lett, úgy mond menő a fotózás. Egészen kedvező árakon juthatott hozzá mindenki a digitális képekhez, ma már a tükörreflexesekhez is, így aztán hódított a fotózás.Egyre inkább kedveltek lettek azok az internetes oldalak, amelyeken a fiatal, kezdő fotósok megoszthatták egymással, másokkal a fotóikat. Jó ideig én magam nem töltöttem fel őket sehová, csak itthon nézegettem őket, illetve ismerősöknek mutogattam őket olykor, de nem gyakran.
Aztán rátaláltam a flickr-re, 2008 májusában. Folyamatosan töltöttem fel a fotóimat, miközben én is nézegettem és kommenteltem másokét. Ihletet merítettem mások munkáiból, ötleteket kaptam és nem egyszer elkeseredtem, hogy nálam fiatalabbak, jóval tehetségesebbek (voltak). De ez csak ösztönzőleg hatott rám, próbáltam mindig jobb lenni, újat mutatni, minél többet fotózni, hogy tanuljak önmagam és a fotóim által!Úgy hiszem a 2008 májusában feltöltött képeim és a 2010 májusában feltöltött képeim között van változás. Jó irányú, legalábbis bízom benne, hogy ezt nem csak én gondolom és látom így!
Korábban sokat adtam a flickr-re. Próbáltam minél inkább olyan képeket készíteni, amelyek tetszettek az ott lévő közösségnek. Az volt a cél, hogy minél több kommentet gyűjtsek be - bevallom. De már ez már megváltozott!
Rájöttem, hogy az ember nem sok mindent tanul az ott kapott kommentekből. Felszínes a legtöbb, és sablonos. Persze ezzel sincs baj, hiszen ha az ember mindig kap jó kritikát, akkor az pozitívan hat rá, örül, ha másnak tetszenek a képei. Mindenesetre már nem a flickr-nek fotózom, hanem saját magamnak. Sok esetben nem érdekel, hogy másoknak nem tetszik, amit fotóztam, mert nem másoknak akarok elsősorban megfelelni és tetszelegni a képeimmel, hanem saját magamnak.Egyszer megkérdeztem egy szakavatott fotóstársamat, hogy mit gondol a fotóimról? Mondjon véleményt, hogy jól csinálom-e azt, amit csinálok? Vagy mondja meg, hogy hogy lehetnék jobb?
És erre egy nagyon bölcs választ adott (megpróbálom idézni): "Kedves, hogy engem kérsz meg erre, de azt kell mondjam, hogy olykor még én is elbizonytalanodom és gondolkodom rajta, hogy eladjam az egész fotócuccot a fenébe... nem tudom megítélni, és nem is akarom! Ezt nem lehet. Addig fotózz, amíg örömet leled benne. Ne másoknak fotózz, hanem saját magadnak!" Meg kell valljam ezek a szavak nagyon eltaláltak engem és azóta eszerint a filozófia szerint törődök a fotózással. Nem szeretnék, úgy mond hivatásos fotós lenni, nem feltétlenül szeretnék a fotóimmal pénzt keresni, én magamnak szeretnék vele örömet okozni. Szeretném minél tovább csinálni, szeretnék minél több mindent megörökíteni!
Hogy visszakanyarodjak a "fotómegosztó oldalamhoz", el kell mondjam, hogy furcsa oldal az. Minél több ideje van fent az ember, észreveszi ezt. Többféle felhasználó létezik.
Van, aki elhiszi magáról, hogy tud fotózni; van, aki tud fotózni, de nem hisz önmagában; van, aki egyedi és nem törődik a tömegekkel és van, aki tényleg tud fotózni.
És ezek a csoportok nem csak a fotók készítésében oszlanak így meg, hanem a véleményezéseknél is.
Vannak, akik minden létező kép alá odaírják, hogy "szép", "szuper", "klassz" és hasonlók; van, akik próbálnak okoskodni, miközben ő maguk is egy csomó hibát elkövetnek; vannak, akik csak olykor írnak, de akkor értelmes szavakat; és vannak, akik csak azoknak írnak, akiket kedvelnek.
És eljutottunk még egy fontos dolgokhoz. A flickr-ön sokszor nem azt nézik, hogy mi van a képen, hanem, hogy ki készítette. Vannak olyan fotósok az oldalon, akiket nézegetek olykor, és nem értem, hogy miért nem véleményezi senki a képeiket. Hiszen sokszor jobbak, sőt, mint azok, amelyek 50 000 kommentet kapnak. És rájöttem, azért, mert ők nem kommentelnek mindenhova valami jópofát, nem írják a szar képek alá, azt hogy, "de szuper". Úgy hiszem kissé felszínes ez a dolog így!
Persze ennek ellenére egy csomó pozitív jellemzője is van az oldalnak, mint ahogy azt már fentebb említettem. Az ember ihletet meríthet, olykor bátorítják a pozitív kommentekkel stb. stb.

Tehát így állok én a fotózással! Szeretem. Szeretem, hogyha kattan a gép!

(deviantart)

Csütörtök esti dilemma

Mostanában sokat gondolkodom az életemen! Tudom, ez olyan nagyon irodalmian és főleg fellengzősnek tetszik, de így van!
Elgondolkodom sokszor azon, amik már megtörténtek velem az életben. Visszagondolok azokra a dolgokra, azokra a pillanatokra, amelyekért hálás vagyok a mai napig, és azokra is, amelyeket legszívesebben kitörölnék az elmúlt 20 év történetéből. - Bár jól lehet, hogyha megtehetném, ha lenne erre egy óriási radír, amely képes lenne kiradírozni egyes fejezeteket az emberek életéből, így az enyémből is, még sem tenném. Minden ilyen rossz pillanatból tanultam valamit. Minden ilyen pillanat előrébb mozdította az életemet. Mindegyik befolyásolta az addigi életemet. Tehát nem biztos, hogy annyira rossz, hogy megéltem ezeket a pillanatokat. Persze, amikor aktuálisak voltak, nem így gondolkodtam.Azon is eljár az eszem, hogy hogyan is képzeltem el korábban az életemet?! Hogyan is képzeltem el, hogy milyen leszek majd ennyi idősen? És arra kellett rájönnöm (rádöbbennem), hogy én sosem terveztem. Mindig csak volt valami, ami haladt a saját kis útján. Olykor kicsit döcögősebb volt az út, de aztán egy idő után minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Olykor kellett döntéseket hozni, de sosem eget rengetőeket. Bár lehet, hogy ez csak azért tűnik számomra így, mert mindig volt mellettem valaki, aki segített meghozni a döntéseket, vagy olykor helyettem hozta meg, mert egyszerűen annyira elveszett voltam. Ez legtöbbször az anyukám volt.
Abban az időben, amikor minden rendjén volt, nem törődtem ezekkel a dolgokkal, hogy mi lesz majd a jövőben. Sőt én legtöbbször nem törődtem vele! Mondhatni, hogy napról napra éltem. - Már mint nem a szó hagyományos értelmében, persze. - El voltam, tudtam, hogy úgy is lesz valahogy.
Ez lett a vesztem mostanra úgy hiszem.
Eddig mindig hagytam, hogy had sodorjon magával az ár, és most meg sehol sem vagyok. Nem látok előre. Nem tudom, hogy hogy lesz majd például 1 - 2 év múlva, vagy hogy lesz ha 10 évvel idősebb leszek, de azt sem tudom, hogy mi lesz a nyáron. Őrjítően rossz így lenni! Olyan céltalan. Mert bizony, visszatekintve én mindig céltalanul éltem. Vagyis persze voltak céljaim, de rövidtávúak, amelyek aztán mindig bevégeztek, több kevesebb sikerrel. De hosszútávú célom, úgy mint, hogy mi leszek ha nagy leszek, sosem volt. És pedig most nagy szükségem lenne egy ilyen célra, amely véghez vihető.Rájöttem arra is, hogy én fiatalabb koromban, gyerekkoromban sosem gondoltam arra, hogy mi lesz velem 20 évesen. Ez egyrészt érthető is, hiszen gyerekként - kb. 10 évesen, de akár 14 évesen is - távolinak tűnik az, hogy én 20 éves leszek. Ma már bezzeg nincs így. Most már nem úgy gondolok a 30 éves korra, mint 10 évesen a 20-ra. Furcsa ez! Furcsa, sok felnőtt dologgal együttvéve.
Szóval most így vagyok! SEHOGY!
Igazából tudom, hogy ezen változtatom kellene. Töröm is agyam, de egyszerűen semmi nem jut az eszembe. Mindig az van benne, hogy majd csak lesz valahogy. - De most komolyan, lehet így hosszú távon élni? Bele a vakvilágba? Nem hinném.

(Deviantart)

Tavaszi péntek

A tavasz bizony megváratta magát. Egyszer beköszönt, hogy már igyekszik; majd még kicsit hagyott időt a télnek, de úgy hiszem tegnap óta már igazán tavasz van. (Legalábbis bízom benne!) Nincs is szebb annál, amikor reggel már napsütésben kezd el éledni a város, mikor dél környékén már melegíti az arcokat a napsugár és mikor este fél 6 felé szépen leköszön. Imádom a tavaszt - ezt már hangsúlyoztam itt párszor -, mindennel együtt imádom, de mégis a legjobban talán a napsütést imádom benne.
Eddig még ne gondolkodtam el rajta, hogy miért is kedvelem én annyira a tavaszt, de ma megtettem. Leírom, hogy mire jutottam.
Bizonyára azért a kedvencem, mert a szürke, hideg, borús, fagyos és a legkevésbé barátságos évszakot követi. A tél folyamán mindenki begubódzik, sokszor rossz kedvűek az emberek, nem lehet kimenni a természetbe, vagy ha igen, sok időt nem lehet eltölteni odakint több réteg meleg ruha nélkül. Tehát a tél körülményes.
Viszont jön a tavasz, a jó esetben 3 hónapnyi szürkeség után, és beindít mindent. Az embereket, a természetet, az egész világot. Leginkább a kellő napsütés mennyiséggel képes erre a csodára!
A tavaszt szinte minden ember kedveli. Nem igen ismerek olyan embereket, akik azt mondanák, hogy ők bizony utálják a tavaszt. A tavaszt nem lehet utálni, nem hagyja magát!
Minden olyan szépnek látszik tavasszal.
Jó magam ilyenkor kezdek el figyelni az életre. Jó lehet, hogy csak mostanság és hogy ezt a látás módot más is befolyásolja.
Ma is, mikor hazafelé tartottam az iskolából a napsütötte városon át, elhaladtam a múzeum előtt álló pad mellett. Ezt természetesen már korábban is megtettem, de most egy idős nagypapa és egy gyerkőc unoka foglaltak rajta helyet.
Annyira kedves látványt nyújtottak számomra ott ketten! Az idős nagypapa valamit magyarázott a kis unokájának, valamit után kutatott is a kabát zsebében, de míg elhaladtam mellettük, nem került elő az a valami. A kisfiú érdeklődve figyelte, hogy vajon a papa mit húz elő a kabátzsebéből. Lábai nem értek le a padról, kezeivel a háta mögött támasztotta meg magát. Aranyos arcú kis legény volt, akinek a szőke fürtös haja kilógott a sapka alól.
Nagyon kedves dolgok ezek a számomra az életben. És valóban, ezeket mostanság veszem csak észre. - Sajnos!
Egyrészt sajnálom, hogy csak most veszem észre ezeket a dolgokat, másrészt viszont cseppet sem sajnálom, mert van, aki egész élete alatt nem képes észre venni az élet effajta csoda dolgait. Őket jobban sajnálom!
Úgy hiszem mindannyiunknak oda kellene figyelni, nyitott szemmel kellene járni! Sokkal szebb lehetne az élet.

(deviantART)

(Az írás közben Yann Tiersen zenéjét hallgattam, számomra tökéletesen illik ehhez a tavaszias hangulathoz!)

Újabb két filmmel bővült a "megnézett" lista. Két remek filmmel.
Az egyik a The Blind Side (A szív bajnokai) című film, a másik pedig az Everybody's Fine, azaz a Mindenki megvan. Dráma műfajba sorolják mindkettőt, legfőképpen az előzőt, bár az utóbbi nem teljesen az. Vígjáték besorolást is kapott, bár ezzel nem feltétlenül értek egyet, igaz, hogy jó véget ér a történet, ami által talán vígjáték. Bár lehet az én felfogásommal van a baj, mert nálam a vígjáték a nevetős, vicces, mindenképp "meglepően"jó véget ér. Őszintén megvallva, én nem szeretem az ilyen fajta filmeket. Legalábbis ezeket a tipikusakat, mert bizonyára láttam már olyan vígjátékokat, amelyek szintén annyira számítanak vígjátéknak, mint amennyire a már fentebb említett film.

A The Blind Side esetében nem tudtam mire számítsak igazából. Mivel Sandra Bullock ebben a filmben való alakításáért kapta meg idén az Oscar-díjat, mindenképpen kíváncsi voltam rá.
Elolvastam ugyan a röpke összefoglalóját, de sokkal nem lettem okosabb. Csak, hogy igaz történet. - Az igaz történetekről szóló filmek mindig sokkal jobban megragadnak, ez esetben is így volt!
Minden esetre nagyon jó, hogy megnéztem. Igazán megéri rááldozni azt a két órát. Hihetetlenül érzelmes film!
Tetszett benne Sandra Bullock alakítása, méltán megérdemelte érte a díját. Bár véleményem szerint a főszereplő színész (Quinton Aaron) épp úgy remek alakítást nyújtott.

Egy kis ízelítő:
http://www.youtube.com/watch?v=5hn5-pxWM6k



A másik említett film ugyancsak nagyon kedves történet volt a számomra. Az idősödő Robert De Niro szintén nagyon remekül alakítja a gondoskodó édesapát. - Bizonyára elfogult vagyok egyébként, meg kell jegyezzem, mert nekem mindig kedves látvány egy-egy kedves arcú, idős ember.
Ugyancsak elolvastam a film pár mondatos tartalmi összefoglalóját, meg kell valljam ez esetben viszont nem erre számítottam. Sokkal kevésbé érdekes történetre számítottam, azt hittem, hogy bizony egy tipikusan vígjátékos vígjátékra - ha szabad így fogalmazzak -, kell számítsak. De aztán beigazolódott, hogy tévedtem... Pozitívan!

Szintén egy kis ízelítő:
http://www.youtube.com/watch?v=XGXuhyVxrQM



Ugyan nem szoktam sírni filmeket. Nem is tudom, hogy valaha egyáltalán sírtam-e?! Minden esetre mindig elérzékenyülök és sokáig gondolkodok rajtuk.
Mindkét filmmel így volt.

Én csak ajánlani tudom mindkettőt azoknak, akik szeretik az ilyesfajta filmeket, vagy akik szeretnének megnézni egy jó filmet!
Számomra mindkettő kedvenc lett!

Március első napja

Már a reggel felhősen indult. De ez az én esetemben nem rosszat jelent, hanem boldogságot.
Mikor kinéztem az ablakon ez a látvány tárult velem szembe:


Csodaszép volt március első reggel.

Így nem is kell mondanom, hogy mekkora öröm volt, mikor a nap végén, kiléptem az iskola kapuján, felnéztem a kék égre, és gyönyörű, hatalmas "vattafelhők" mosolyogtak le rám. Nagyon jól esett a lelkemnek! Másként telt a hazafelé vezető séta. Végig az eget fürkésztem a tekintetemmel, és nagyon boldog voltam, hogy a tavasz nem csak a kellemes melegséget hozta magával, hanem a csoda barátaimat is. :)
Végig kísérték az utamat, majd tovább álltak, mert mikorra már hazaértem, alig volt az égen olyan szépség, mint amelyek végig fölöttem jártak. - Így sajnos megörökíteni sem volt időm, vagy lehetőségem.
Minden esetre bearanyoztak a napom hátralevő részét, az egyszer bizonyos!
Szeretem a felhőket, mi több imádom ők, mindegyiket. (És szerintem ők is viszont szeretnek!)

Hajrá boldogság! avagy Poppy, az életigenlő

Szerintem filmet mindenki szeret nézni. Én is szeretek.
Furcsa, hogy egy-egy jól sikeredett film, vagy csak egy-egy jelenet, szereplő, elhangzott párbeszéd vagy monológ milyen hatást képes gyakorolni rám. A film rendezés ezért lehet igazán jó munka. Az rendező képes hatni a nézőkre a film minden apró kis mozzanatával. Véleményt formál, megindít, szemeket nyit fel, szíveket melenget meg, elgondolkodtat, cselekvésre késztet, elszomorít, felvidít, megmosolyogtat, ellazít és így tovább.
Minden filmben a legfontosabb a mondanivaló, hogy az ember elgondolkodjon, hogy mi miért történik úgy a filmben, ahogy történik. Hogy tudja beleképzelni magát az ember a film környezetébe, egy-egy szereplő személyébe.
Én magam leginkább a drámákat szeretem. Ez a műfaj, ami a legközelebb áll hozzám. De ezenkívül jöhetnek a akció és kaland filmek, leginkább azok, amelyek egyszerre akciósak és kalandosak. Valamint a vígjátékokat is kedvelem, de nem azokat, amelyek tömör hülyeségről, és buta poénokról szólnak. Azokat nem tartom igazán értékes filmnek, bármennyire tetszik is egy nagy számú közönségnek.
Korábban kedveltem a horror filmeket és a thrillereket is. Szerettem nézni a rémületet, a félelmet a vért. Ma már egyre kevésbé. Belegondolok,hogy van, hol ez nem csak a filmvásznon, vagy a tévé képernyőn történik így, hiszen nem egy újság cikk szól ilyenfajta filmekbe illő durvaságról. Ráeszméltem, hogy nekem nincs szükségem az effajta vérengzésre.
Kedvenc műfajon belül azonban nem tudnék kedvenc filmet mondani. Nem tudok egy nagy kedvenc filmet sem mondani. Sok kedvenc filmem van, mint például - amelyek most az eszembe jutnak -, a Zongorista című film, az Élet szép, a Remény rabjai, A felolvasó, az Amélie csodálatos élete, a Komfortos mennyország, az Időutazó felesége, a Julie és Julia, a Sziget stb. stb.
Mindegyik filmből tanultam valamit. Mindegyik filmet meg tudom nézni újra és újra.

Leginkább hétvégente szoktam filmet nézni, egymagamban vagy párosban.
Tegnap este is el kezdtem egy filmet, amelyet nem régiben fejeztem be. - Igen, van, hogy filmeket két vagy több részletben nézek csak meg. Ezek olyan filmet, amelyek nem a kedvenceim.
Ez a tegnapi film is ilyen volt, de mégis említést kell tennem róla.
A Hajrá boldogság! (Happy-Go-Lucky) című film volt ez. Nem erre számítottam, miután elolvastam a rövid történetét. Egy Poppy nevű 30 éves tanárnőről szól, aki cseppet sem hétköznapi személyiség. Mindig vidám, mindig boldog, mindig mindenről pozitívan vélekedik. Nem a valódi hétköznapokban él. A film legelején el is hangzik egy gondolat a szájából, amikor egy könyv címét olvassa: "Út a valóságba - Oda bizony nem megyünk." Ez a film legelején már mindent elárul.
Poppy mindig színes ruhákban jár, és sok csillogó, zörgő ékszert visel kiegészítésként.
Egy barátnőjével, Zoe-val lakik közös lakásukba.
A történet ott indul, hogy ellopják Poppy biciklijét, miközben ő vásárol - illetve csak körbenéz - és elhatározza, hogy megtanul vezetni. Így hát órákat vesz, Scott-tól, a kissé ideges jellemű középkorú férfitól. Scott titokban beleszeret a lányba, de ez csak a film végén derül ki, amikor is meg tudja, hogy Poppy időközben beleszeretett egy férfiba, az iskolában dolgozó szociális munkásba... (Többet nem szeretnék elárulni a filmről, hátha valaki még a megnézése előtt jár.)
A film története nem hagyott bennem nagy nyomot, mert számomra kissé fura a film egésze, nem megszokott. Legalábbis számomra nem az.
Egyesek szerint Amélie angol testvére lehetne Poppy. Ebben viszont van valami. Talán ezért is kedveltem meg a főszereplőt, hiszen Amélie csodálatos élete nagy kedvencem, mint azt már korábban említettem.
Poppy különcsége, pozitivitása, életigenlése tetszik. - Persze lehet, hogyha az én környezetembe élne, én is kiakadnék párszor, mint ahogy a filmben Scott teszi.
Néha kicsit ugyan sok, sőt szerintem a Sally Hawkins kissé erőltetetten is játssza el a szerepét, de az alapgondolat, az alap személyiség - hogy így fogalmazzak - tetszik. Tetszik ez a nagy pozitivitás.
Olvastam az egyik film hozzászólásban, hogy minden háztartásba kellene egy Poppy. Van ebben valami, bár szerintem mindegyikünkbe kellene egy kis rész Poppy. Úgy minden más lenne! Az egész világ más lenne, hogyha csak egy kicsit is poppysodnánk!

Cukormennyország

Nem régiben olvastam valahol, hogy Budapesten újabb cukormennyország nyílt, azaz újabb Sugarshop üzlet.
Rákerestem az interneten, hogy ez az új üzlet mégis merre felé van, illetve, hogy miben más, mint a korábbi. - Amelyikben már magam is jártam.
Örömmel tapasztaltam, hogy ez a cukrászda nagyobb, amely által sokkal több nyalánkság kapható.
A képeket nézegetve rögtön elhatározásra jutottam, hogy tavasszal, amikor a legközelebb a fővárosba járok, mindenképpen ellátogatok oda - szerintem Orsi sem bánja majd!
Tisztában vagyok vele, hogy az árak nem egy átlagos cukrászdáéhoz mérhetőket,de ez érthető, hiszen önmagában a hely sem átlagos. Illetve az édességek is olyan, amelyeket máshol nem (igazán) talál meg az ember.
Azt hiszem sokkal több ilyen üzletre lenne szükség, nem csak effajtára, nem csak olyanra, ami édességeket árul, nem erre gondolok, hanem olyanokra, amelyek a szemet és a lelket is gyönyörködtetik.



Bővebben: http://sugarshop.hu/index.html

Kacsázós péntek délelőtt

Ez év negyedik vasárnapja...

... a sajtos és a pizzás csiga vasárnapja!

Lesz-e valaha egyensúly a világban?

A minap kezembe vettem a frissen megjelent Nők Lapját - Amit egyébként nagyon megkedveltem, mióta anyunak előfizettünk rá karácsonyra. Véleményem szerint az egyik legértelmesebb női magazin, nem úgy, mint a Joy vagy a Cosmopolitan, amikben az ember igazi tartalomból körülbelül fél oldalt talál.
Van benne egy cikksorozat Jövő nélkül? - Nők és gyerekek a Föld árnyékos oldalán címmel. Olyan nőkről és gyerekekről szól, akik egy szegény vagy egy olyan országban élnek/nőnek fel/szülnek gyereke(ke)t, ahol háború dúl vagy dúlt és máig érzik annak hatásit.
Mindig nagy fájdalommal olvasom az ilyen cikkeket. Rettentő még csak elképzelni is, hogy miket élnek át ezek az emberek, akik nem tehetnek arról, hogy egy olyan helyre születtek. És még rettentőbb belegondolni abba, hogy a világ másik felén, mások hogy élnek. Milyen felesleges dolgokra költik a tömérdek pénzüket, és micsoda számukra hatalmas gondokkal küzdenek meg nap, mint nap, miközben vannak olyan helyek a földön, ahol nem természetes az, hogy van tiszta víz, hogy van pénzük arra, amit csak szeretnének, vagy hogy iskolába járhatnak. Nekik ezek a dolgok elképzelhetetlenek, miközben vannak emberek, akiknek a tiszta víz helyett a plasztikai műtétek a természetesek.
Hihetetlen felháborodás tud ilyenkor úrrá lenni rajtam! Hogy ebben a világban mennyire nincsenek egyensúlyba a dolog. Ennek a két végletnek, ami jelen van a 21. században nem kellene így lennie, és nem kellene hagynunk, hogy még tovább romoljon ez a helyzet.
Én rájöttem, hogy nem szabad kis dolgokért dühösnek lennem, vagy felháborodnom - amit egyébként nem igen szoktam, mert nem vagyok egy hisztis jellem -, hiszen vannak olyanok, akik az enyémnél százszorta nagyobb gondokkal küzdenek, amik mellett az én hatalmasnak vélt problémám eltörpülnek.
Oda fogok figyelni mindenre ezentúl, hogy ne pazaroljak és próbálok majd a kis dolgokkal is spórolni, hiszen eszembe jut, mások minden egyes elpazarolt dolognak, amit én semmisnek tartok, örülnének. Ezek szerint fogok élni! (És próbálok majd hatni - még ha kicsit is - a környezetemre!)
Ezzel csak az a baj, hogy hiába próbálok én tenni a dolgok ellen, hiszen egy magamban én olyan semmisnek tűnök. Nincs nagy lehetőségem arra, hogy igazán nagy dolgot cselekedjek, amitől ezeknek a szóban forgó embereknek egy kicsivel is jobb lenne az életük! Nem csak az én látásmódomat kellene megváltoztatni, hanem azokét, akik a pénzükbe dúskálva élnek napról napra, mit sem törődve azokkal, akik olyan hihetetlen nyomorban, elnyomásban és igazságtalanságban élnek.
De ehhez túl önző a világon! Túl önző az összes ember, erre is rá kellett döbbennem. Persze ehhez nem kell messzire mennem, mert ezt a hétköznapi környezetemben is észreveszem. Minden ember a saját maga jussát hajtja, semmibe véve sokszor a többieket. Mindenki önző és nem törődik a másikkal!
Ezért tartunk ott, ahol tartunk!
De én azért bízom - mert én ilyen vagyok -, hogy egyszer ez még megváltozik és kiegyensúlyozódik! És béke lesz!